Írta: Kérésre nem közölhetem:(

Benvolio&Hermia

Mercutio

Kérlek légy ma éjfélkor a két birtokot elválasztó malomnál!

Hermia

Hermia már tizenegy órakor éberen figyelte a házat. Tudta, hogy nagyon kell vigyáznia. Egyrészt mert bárki észreveheti- kivéve a húgát, Júliát, aki a cinkosa, és beavatottja volt. Tudta azt is, hogy Tybalt szó szerint megölné, ha rájönne mi folyik Hermia, Mercutio, és Benvolio között.

Hermia részben tanácstalan volt: nagyon kedvelte Mercutiot, de Mercutio többet érzett Hermia iránt. A lány eleinte azt hitte szerelmes, a fiúban pedig hiú reményeket ébresztett. Azt azonban nem tagadhatta le, amit a saját szíve érez. Hogy szerelmes Benvolióba. Igaz, azt gondolta, nem tudja milyen a szerelem, olyannak tudta csak elképzelni, mint Rómeóét, és Júliáét. Ám van olyan szerelem, mint Hermiáé és Benvolioé: jéghideg és mégis forró.

Hermia nem tudta azt sem, hogyan mondja el Mercutionak, hogy a legjobb barátját, a testvérét választotta helyette. Úgy döntött, legjobb lesz, ha személyesen mondja el, nem akarta gyáva módon levélben közölni, vagy sehogy.

Fél tizenkettőkor Hermia kimászott az ablakon, Júlia segítségével. Úgy tervezték, majd testvére engedi vissza a házba, pontosan egy órakor.

Végigszaladt a szökőkút mellett, és egy ablakból kitóduló fénycsóva hatására bebújt egy vastag törzsű fűz mögé. Mikor kialudt a világosság, továbbment. Kitárta a kaput, és még egyszer hátrapillantott a válla felett.

Innen már szabad volt az út- nem volt veszély, hogy valaki meglátja a mindent elborító sötétségben. Nemsokára elért a malomhoz, és leült egy hatalmas malomkőre. Végigfutott a hideg a hátán, a malmon átsüvítő szellőtől.

Magának is félt bevallani, de aggódott, hogy Mercutio nem jön el. Épp ezen tűnődött, amikor léptek zaja ütötte meg a fülét. Elővigyázatosságból elbújt a malomkő mögé, mikor azonban Mercutio körvonalai rajzolódtak ki, felegyenesedett.

-Hermia!- mondta örömmel a fiú, és csókkal akarta köszönteni kedvesét. Hermia azonban elhúzódott tőle.- Mi a baj?- kérdezte aggódó arccal.

-Mercutio- szólt rekedtes hangon a lány. A szeme furcsán csillogott a hold fényében, és hosszú, vörös haja az arcába hullott- Én... -próbálta elkezdeni, de a hangja elcsuklott. Nagy levegőt vett, és újra nekifutott- Nagyon kedvellek téged, de... azt hittem, szeretlek. De nem, csupán egy fellángolás volt... Úgy sajnálom Mercutio... Kérlek bocsáss meg, de nem tudok hazudni magamnak, és neked sem...

Mercutio egy szót sem szólt, csak Hermiát nézte szüntelenül. Az arca nem árult el érzelmeket.

-Tudod- itt a lány megint hatalmasat sóhajtott.- Én mást szeretek... És ebben az érzésben biztos vagyok...

-Kit?- szólalt meg végre a fiú. A hangja valahogy más volt Hermia számára, mint szokott. Sivár. Sivár és szomorú.

-Jaj... Mercutio, én... Nem akarom hogy neked rossz legyen...- nagyon nehezére esett kimondani ezt a nevet.

Nem tudta, egyszerűen nem tudta megbántani Mercutiot. Egy pillanatra felvillant benne a kérdés: vajon azért, mert még mindig szereti? Aztán megjelent előtte Benvolio arca, és a szerelmével kapcsolatos kételyei eltűntek. Meg kell mondania neki. Mindkettőjüknek jobb lesz.

-Én...- Hermia a sírással küszködött.- Benvoliot szeretem...

Csendben elsírta magát. Fogalma sem volt, miért, csak folytak a szeméből a könnyek, egyik a másik után. A haja az arcára tapadt. A földet nézte, mert egyszerűen nem tudott Mercutio szemébe nézni.

A fiú pedig csak hallgatott. A legszörnyűbbet tette, amit tehetett: hallgatott.

-Mondj valamit, kérlek, mondj valamit...- suttogta szipogva Hermia.

-Mit mondhatnék?- kérdezte csendesen.- Szeretlek Hermia. De tudom, látom érzem, hogy szereted őt. Nem állhatok az utadba...

-Istenem- suttogta örömtől elfúló hangon a lány, és Mercutio nyakába borult.

Legalább egy percig álltak így, csendben, szó nélkül, egymást ölelve. Aztán Mercutio eltolta magától, és kedvesen mondta:

-Menj, most menj. Benvolio már bizonyosan vár.

-Köszönöm- mondta mosolyogva Hermia.- Mercutio, igaz ember vagy. Remélem, hogy egyszer valaha valaki méltó lesz arra, hogy szeresd. Köszönöm...- mondta még utoljára Hermia, és a Montague ház felé szaladt.

***

Hermia boldogan újságolta Júliának, hogy Mercutio mennyire megértő volt, és egy csodálatos éjszakát töltött Benvolioval. A lány egészen el volt varázsolva, ám annál nagyobb volt a döbbenete, mikor az ajtó óriási robajjal kicsapódott, és a bátyja, Tybalt rohant be rajta, haragos arccal. Már sejtette mi készül: Tybalt rájött az éjszakai kimaradásáról. Ijedve pattant fel az ágyról, hogy kimagyarázza magát, Tybalt azonban előbb szólalt meg, sőt inkább kiabált. Kis híján majdnem megrázta Hermiát a vállánál fogva, de uralkodott magán.

-Nem elég elviselni, hogy az egyik húgom egy Montagueval enyeleg, de még a másik is, egyszerre kettővel?

-Tybalt, nem kettővel, csak egyetlen egyel...

-Ezt mondd anyánknak, aki látott kiszökni téged ma éjjel! Aztán az a Montague szolgálólány... Különben is, anyánk azt hitte, Mercutióhoz mész! Aztán mégis azzal a másikkal láttak...

-De én nem akartam, hogy régebben Mercutio...

-Szóval kényszerített?!- kiáltotta indulatosan Tybalt, és feltépve az ajtót kirohant.

-Nem...- suttogta erőtlenül utána Hermia, mert nem ez lett volna a mondata értelme, ha bátyja hagyja, hogy befejezze.

A lány kétségbeesésében Tybalt után szaladt. Mikor odaért a tett helyszínére, Tybalt és Mercutio már mindenféle sértést egymás fejéhez vághattak, mert már Mercutio és indulatosnak látszott. Rómeó próbálta csitítani őket- nem sok sikerrel. Hermia kétségbeesetten álldogált, és csak nézte a veszekedést.

Amikor azonban a két fiú egymásnak esett, riadtan felsikoltott. Rómeó közéjük ugrott, de nem volt eredménye. Aztán a párbaj, és Hermia sikítozása közepette Mercutio hátratántorodott. A kezét a mellkasán tartotta, és összegörnyedt. Rómeó odasietett hozzá, éppen akkor, amikor Mercutio összeesett. Hermia Tybaltra nézett, aki egy tőrt szorongatott a kezében. Egy véres tőrt. Hermia tüdejéből egy furcsa remegő sóhajtás tört elő. Csak a tőrről csöpögő vért tudta nézni, semmi mást. Egyik csepp a másik után ért földet, kis tócsába összegyűlve Tybalt lábánál. Aztán kábulatából Rómeó ordítása ébresztette fel. A dolog olyan gyorsan történt, hogy Hermia alig tudta követni a szemével: Rómeó felugrott, és Tybaltot vette célba. Mikor közel ért hozzá, olyan mozdulatot tett, mintha át akarná ölelni... Aztán Tybalt száját egy nyögés hagyta el. És ahogy Rómeó ellépett mellőle, Tybalt előrebukott.

Hermia még mindig nem tett egy mozdulatot sem, csak állt, és nézte a tőrt, Tybaltot, és a körülötte egyre növekvő tócsát. Észre sem vette, hogy térdre esik. Ott térdelt, Mercutio és Tybalt között, és egy gondolat visszhangzott a fejében.

Aztán valaki megfogta a vállát, és talpra állította.

-Hermia- szólt Benvolio.

De a lány rá sem emelte a tekintetét.

-Hermia!- mondta kicsit erélyesebben a fiú.

A lány összerázkódott, mintha álomból ébredt volna fel. Ránézett Benvoliora. A fiú szeme fátyolos volt, de haragot nem fedezett fel benne. Zokogva ölelte át a vállát, és hisztérikus hangon szólalt meg:

-Minden az én hibám...

-Nem. Minden a családok hibája. Ha nem nevel minket gyűlöletre, akkor soha...

Hermia erre még kétségbeesettebben sírt. Benvolio inkább elhallgatott, és szerelme haját simogatta.

Hermia felnézett megint Benvoliora:

-El kell innen mennem...- mondta egyet szipogva, és megtörölve a szemét- Nekem itt nincs helyem.

-Már hogy ne volna- tiltakozott csendesen Benvolio, miközben eltűrte a lány arcára odatapadt hajat.- Ha véget tudnánk vetni a háborúnak...

-De nem tudunk, Benvolio. Kevesek vagyunk hozzá. Gyengék.

-De a szerelmünk mindennél erősebb- suttogta, és finom csókot adott Hermiának.

A lány megremegett a karjai között, de a lelkébe új erő költözött, egy olyan erő, ami éreztette vele, hogy a szerelem mégiscsak olyan, mint tövisbokorból rózsát leszedni. Ha meg is szúr tüske, nem szabad feladni, mert a végén a rózsa még szebb, még vörösebb lesz majd a ráhullott akarat véréből. 

/Szerzőjét nem közlöm, mert az illető szégyelli zseniális művét L/