2.

fejezet

Amint azon filóztam, hogy hülye vagyok-e, eszembe ötlött egy még hülyébb gondolat: mi van, ha az a fiú valamiféle... lélek volt? De aztán el is vetettem a gondolatot. Egyszerűen csak nem vagyok normális.

Nem sokáig volt időm ezen gondolkodni, ugyanis csöngettek. Kinyitottam a szobám ajtaját, és hallgattam ki jött.

Egy fiatal lány volt, és azt mondta:

-Chris barátnője vagyok.

A barátnőm? Nemsokára terrorcselekmény áldozata leszek? Ráadásul Chrisnek szólított. Az én nevem Chris-ta-bel. Olyan nehéz ezt megérteni?!

Anyám felszólt, hogy menjek le. Az arcáról sugárzott a mosoly, hogy már most vannak „barátaim”.

Óvatosan lelépkedtem a lépcsőn, elállt a lélegzetem.

Egy lány állt az ajtóban, fekete Kelvin Klein miniben, bordás fekete harisnyában, fekete selyem felsőben. Még hogy a Carmeli cicababák! De úgy láttam, a külsőm alapján neki is leesett az álla.

-Hello- köszöntöttem furcsa hangon.

-Á, Chris! Gyere!- mondta lelkesen, és kivezetett a kertbe.

Mikor becsapódott mögöttünk az ajtó, rögtön nekiszegeztem a kérdést:

-Ki vagy?

-Suzannah Simon. Itt lakom a szomszédban.

-Csúcs a házatok- jegyeztem meg akaratlanul.

-Kösz. Na figyelj, Christina.

-Christabel- mondtam fásultan.

-Akkor Christabel.- javította ki Suzannah magát.- Szóval, azt hiszem... hogy nem láttál valami furcsát a szobádban?

Erre a magasba szaladt a szemöldököm.

-Például?- kérdeztem gyanakodva.

-Például egy fiút.

A szám is tátva maradt, de nem nagyon érdekelt.

-Nombre de Dios- mondtam neki csendben.

-Te jó isten!- suttogta.- Szóval te is látod őket?- kérdezte még mindig teljesen döbbenten.

-Kiket?

-A... szellemeket!

-Hogy miket?- kérdeztem riadtan.- Azt mondod, az a pasi a szobámban szellem volt? Mondd csak, neked nem egy cuki kis fehér köpenyben kéne szaladgálnod?

-Ha-ha. Bebizonyítsam?

-Úgysem tudod- vontam meg a vállam.

Erre a csaj elkezdett kiabálni:

-Jesse! Jesse! Gyere már!

Körbenézelődtem de nem láttam senkit az ég világon. Aztán hirtelen meghallottam a hátam mögül egy hangot:

-Na mi az?

Hatalmasat ugrottam, és megfordultam.

Ugyanaz a fénylő, rövid, göndör fekete hajú, barna bőrű fiú.

Hanyagul a fűzfának támaszkodott, a karját a mellkasa előtt összefonta. Most néztem csak meg jól: kigombolt nyakú inget viselt, és egy vékony kis sebhely húzódott a szemöldökén keresztül.

-Őt láttad?- kérdezte Suzannah a fiú felé bökve.

-Igen- mondtam bizonytalanul.

Nem azért- biztos voltam benne hogy őt láttam, de hogy a fiú le ne tagadja.

-Na és- kezdtem bele- még hogy szellem, mi?

-Az vagyok- mondta a fiú- Te is a világnak az a csodája vagy, aki lát engem.

-Egy mediátor?- kérdezte a lány.

-Hogy mi?

-Aki a holt lelkeket kalauzolja a másvilágra. Azokat, akiknek volt dolga itt.

-Na jó. Nem tudom, hogy mit akartok, de legjobb lesz, ha most bemegyek.- mondta és sarkon fordultam.

-Várj!- mondta gyorsan Suzannah.- Nem vagy őrültek. Bebizonyítom.

Éppen jött egy gyalogos az úton- a szemetet szedte össze, már amennyi volt.

-Gyerünk Jesse- intett a fiúnak.

Az engedelmesen kisétált az útra, a férfi elé állt. És akkor jött éltem talán legnagyobb traumája: a szemétszedő átsétált rajta.

Csak hápogtam a döbbenettől.

Uram isten! Kiugrik a belem! Ezt nem hiszem el... valaki csak szórakozik velem!

-Most ez... komoly?- kérdeztem félve.

Jesse eltűnt az útról, és egy pillanat múlva az oldalamon állt. Megint megijedtem tőle.

A fiú ránézett a kis tóra, aminek a vize bugyborékolni kezdett.

-Azért az aranyhal maradjon életben!- figyelmeztette a lány, ugyanis a víz forrni kezdett.

Nem igaz, azt hiszem, én is megőrültem. Vihetnek a diliházba. Elvégre melyik lány lát még szellemeket Carmelben? Hát ez a Suzannah.

-Akkor- kezdtem bevenni a dolgot- én is... medi... micsoda vagyok?

-Mediátor- igazított ki.- És úgy tűnik, igen. Bár nálam ez két éves koromban derült ki...

-Chris, kértek egy kis sütit?- szólt ki anyám a házból.- Most lett kész.

A fának támaszkodó Jessere néztem, anyám pedig követte a pillantásom.

-Chris drágám, örülök hogy tetszik neked a fűzfa, de örülnék ha válaszolnál!

-Oh- ráztam meg a fejem.- Hát... Suzie?

-Rendben, elfogadom- válaszolta mosolyogva.- egyébként utálom, ha Suzienak hívnak. Csak Suze, oké, Chris?

-Oké, Suzie, a nevem Christabel!

-Oké, Chris!

Erre nem bírtam ki nevetés nélkül. Ennyi idő alatt Suze igazán szimpatikussá vált számomra. Jesseről meg már ne is beszéljünk. Lehetett egy-két csaja életében.

Azért ezt elég nehéz felfognom. Látom a szellemeket? Beszélek velük? Más nem látja őket? Annyi kérdés torlódott fel bennem, de a szüleim előtt nem mertem beszélni róla.

-Kiülünk a hátsó teraszra, anya!

-Csak nyugodtan- válaszolt, miközben a sütőbe dugta a következő adag lekváros-csokis sütit.

Suze és én leültünk a kerti székekbe, és azonnal kaptam az alkalmon:

-Jesse az egyetlen kísértet?

-Nem- rázta meg a fejét Suze.- Jó lenne, könnyű lenne az életem. Van belőlük több millió.

-Fú- mondtam meglepődve.- Más nem látja őket? Csak ketten vagyunk?

-Más nem látja őket, de nem csak ketten vagyunk. Itt van például Dominic atya, a Junipero Serra igazgatója.

-De hiszen- kiáltottam fel- oda fogok járni!

Hát ezt nem hiszem el. Még az igazgatóm is dilis. Ha ez így megy tovább, gyalog visszamegyek Hollywoodba!!!