1.

fejezet

Egyszerűen imádom Hollywoodot! Imádtam. Amíg a drága szüleim úgy nem döntöttek, hogy elegük van a nyüzsgésből.

Nekem nincs elegem a nyüzsgésből! Elvégre melyik faluban bámulhatod meg Lisa Kudrow-t vagy Orlando Bloom-ot kutyasétáltatás közben?!

Hisztiztem is egy sort, hogy semmi kedvem valami isten háta mögötti porfészekbe költözni, amikor itt van nekem egész Hollywood!

-De hiszen ez nem egy porfészek, csak Carmel!

-Mért nem maradhatok itt anya, ahol a barátaim laknak?!- na jó, az egyetlen barátom, ismertem be magamnak.

-Megyünk, és kész- csapta le a bőröndje tetejét, amibe éppen pakolt.- Találtunk egy helyes kis házat a Carmel-dombokban, ahol végre nagyobb szobád lesz, kilátással az óceánra.

-Hollywoodban is van óceán- morogtam.

-De nem látszik a szobád ablakából! Meglátod, nagyon jó lesz, mert elhívtam Alf bácsikádat, hogy fesse le a házat sötétkékre, meg a cserepeket is kicserélte. A szomszéd házak a miénkhez képest rondák, olyan török terrakotta förtelmek, de a miénk az gyönyörű!- lelkendezett.- Egy régi szálloda része volt, de már elválasztották tőle. Úgy tudom, a másik részben is lakik egy család. Lehet, hogy van egy kedves fiuk...

-Anya!- mondtam, és a tenyerembe temettem az arcom.

-Ja igen- folytatta mosolyogva.- Találtunk neked helyet egy közeli katolikus iskolában...

Horkantva felnevettem.

-Anya, reformátusok vagyunk!

-Tudom- mondta, miközben megpróbálta belegyömöszölni az edzőcipőjét a táskába.- De Alf bácsi ismeri a főfejet, és el van intézve úgy, mintha meg lennél keresztelve.

-Hah- megráztam a fejem, és felvonultam a szobámba.

Az egykori szobámba. Itt kell hagynom a legjobb barátnőmet, meg az iskolámat, meg a szobámat, meg az összes megkukkolható sztárt. Ki a fene akarna Carmelbe költözni?!?!

-Chris, légy szíves, pakolj!- kiáltott fel anyám.

Nagy nehezen kiszedtem szekrényből a kedvenc ruháimat. Nem tudom, hogy mutatok majd Carmelben, a sok fehér kis cicababa mellett, a kedvenc fekete fűzőmben, fekete körmökkel meg a térdbakancsomban. Mindenesetre nem vagyok hajlandó engedni a stílusomból, még akkor sem, ha katolikus iskolába járok. Remélem, hogy nem kell egyenruhát hordani.

***

Miután leszálltunk a repülőről, teljesen ledöbbentem. Itt minden olyan kicsi. És csendes. És tiszta. És fehér.

Anyám nagyot sóhajtott, és csak ennyit mondott:

-Csend- és átkarolta apámat.

A bátyám, James meg fitymálva körbenézett, és nagy fellengzően ennyit mondott:

-Ez lenne az?

-Pontosan James. És itt fogsz lakni ezentúl- szólt rá megrovóan apám.

-Siessünk- intettem anyuéknak.- A végén még lebarnulok.

És tönkremegy a tökéletes fehér bőröm. Egyébként, pálmafákat meg hibiszkuszokat, és ciprusokat otthon is tartanak, de kolibriket most láttam életemben először. Nagyon édes kis állatok- csak ne jöjjenek a közelembe.

Alf bácsi széles vigyorral köszöntött minket.

-Isten hozott titeket Carmel-by-the-sea-ben!

Kétes vigyort erőltettem az arcomra. Nem az isten hozott engem ide, az biztos. Hanem a szüleim.

Miután egy öreg Dodge-on felértünk a dombokra, egy pillanatra elállt a lélegzetem- de tényleg csak egyre.

Itt gyönyörű az óceán, sokkal kékebb, és a homok is szebb, mint Hollywoodban.

Felértünk a dombok tetejére. Kidugtam a fejem az ablakon, és beszívtam a sós szél illatát. Hollywoodban nem lehet érezni ennyire a füst miatt. De akkor inkább füstöt szagolok...

-Oh, micsoda terrakotta rettenetek!- kiáltottam, amint megláttam a házakat.

-Mondtam- vigyorgott anyám, miközben izgatottan rendezgette a ruháját.-, hogy a miénk álomszép kék.

És tényleg, a sajátunk tényleg mutatós volt- tipikus kis békés otthon. (ÁÁÁ!) A kertben egy nagy szomorúfűz állt, alatta egy mini tó aranyhalakkal, meg egy kékre festett míves pad.

Persze a mellettünk lévő házat nem tudtuk lekörözni. Na, az tényleg eszelős volt.

Megfogtam a bőröndömet, és James meg anya nyomában bevonultam a házba. Apa naná hogy rögtön az emeletre terelgetett, a szobámba. És tudod milyen színű volt? Na? Kék.

Viszont volt benne nekem egy zebracsíkos kanapé, egy hatalmas királykék franciaágy, egy kék szekrény, egy íróasztal, és rajta egy...

-Egy számítógép! Egy saját számítógép!!!- kiáltoztam, és apa nyakába ugrottam.

-Modemmel. Ja, meg egy saját telefonvonal.

-Ez szuper! Köszi apa!- egy pillanatra meg is feledkeztem Hollywoodról.

Elvégre mikor kap az ember saját netet, gépet, meg telefonvonalat? Majd kiugrottam a bőrömből. Anyám meglátta, miután feljött, hogy úgy vigyorgok, mint a tejbetök, nagyon megörült. Szóval az én örömömmel örömöt szereztem neki.

Kinéztem a kék ablakkereten, amit sötétkék függöny keretezett, és mit láttam? A KÉK óceánt, meg a kék eget.

Mindenestre káprázatos volt! Talán nem is volt olyan rossz ötlet ez a költözés.

-Szeretek itt lenni- sóhajtottam, és erre anya nyomott az arcomra egy puszit.

-Akkor én is, kicsim- suttogta mosolyogva, majd felkiáltott.- De hiszen még nem is láttad a nappalit meg a konyhát!

És milyen színű volt a konyha és nappali bútorzata? Kék.

De ezek is otthonosak és szépek voltak.

Mihelyt nagy nehézségek közepette kipakoltam- az összes ruhámat belehajtogattam a szekrénybe, anyu és apu behordta a kaját a hűtőbe, meg a cserepes növényeket az ablak alá rakosgattuk, nekiültünk egy finom kifagyasztott pizzának.

Anyám tovább rendezgette és szépítette új otthonunkat, apa Jamessel kiabált, aki éppen meg akarta sütni szalonnának az aranyhalat. Ne irigyeljen senki, a hülye bátyám -szerintem,- ha nem kapna háromóránként enni, felzabálná a családot.

-Anyu, elmosogassak?- kérdeztem, miközben a konyharuhákat hajtogató anyámat néztem.

-Nem kell Chris. Itt van mosogatógépünk, úgyhogy gyerekjáték lesz. Menj csak, pakolj ki rendesen a szobádban.

Felszaladtam az emeletre, és kivettem az újságpapírba csomagolt kis gyertyáimat és szobraimat. Végigrakosgattam őket a polcon, majd rádöbbentem, hogy még két pillanat, és becsurgatok. Nem is csoda, mert a repülő óta nem voltam vécén.

Kimentem a vécémbe (kínomban felröhögtem: kék!) és leteszteltem az új fürdőszobámat. A piperecuccaimat bepakoltam a mosdó fölötti tükrös szekrénybe, és visszamentem a szobámba. Ott azonban valami meglepetés várt.

Egy fiatal, fekete hajú, kreol bőrű férfi állt az ablaknak dőlve velem szemben. És ragyogott.

Csak arra emlékszem, hogy mikor kitágult pupillákkal rá bámultam, akkor valami ilyesmit morgott:

-Nombre de Dios!

Aztán sikítozni kezdtem. Aztán meg...

-Jól vagy?- veregette anyu az arcom.- Chris! Christabel!- szólongatott.

Felocsúdva azt vettem észre, hogy a padlón fekszem. Felkönyököltem, és anyám aggódó képével találtam szembe magam.

-Mi történt?- kérdezte, az arcomat fürkészve.- Nagyon sápadt vagy.

Hah!

-Anya, tonnaszámra veszem a fehér púdert!

-Hát hogy mit ne mondjak, soha nem forgattalak hipóba, de mégis úgy nézel ki.

-Kösz szépen.

-Ne tereld el a szót! Mi volt az?

-Egy...- gondolkodtam lázasan.

Anya, egy helyes, spanyolul beszélő sugárzó pasi volt, aki mostanra eltűnt, drága anyukám.

-Egy ronda és szőrös pók volt- nyögtem ki.- Egyszerűen undorító volt!

-Hát csak ennyi?- kérdezte, és talpra állított.

Apa is ott állt fölöttem, de csak ennyit fűzött hozzá:

-Nők... Ha még egyszer látod, ne ájulj el, hanem szólj, és ha akarod, saját kezeddel trancsírozhatod ki annak a bestiának a belét- mondta vigyorogva.

-Harold!- szólt rá anyám.

-Kösz, inkább nem- nevettem erőltetetten.- Na menjetek! Jól vagyok!- bizonygattam nekik, és kifelé terelgettem őket.

Amint becsukódott mögöttük az ajtó, én sóhajtva nekidőltem. Micsoda oltári hazugság volt! Szeretem a pókokat.

Még egy napja sem vagyok itt. És egy fénylő, spanyol pasi áll a szobámban. Anyám nem ilyen pszihopata gyereket érdemelne.