2.     fejezet

A Roxfort Expressz

Mikor átkeltünk a falon, ügyelve, hogy ne lásson meg egy mugli sem, egy zsúfolt vonatgőzös peronra értünk.

Roxfort Expressz

Hirdette a vonat orrán a felirat. Alatta egy borz, egy holló, egy oroszlán, és egy kígyót ábrázoló jelvény. Gondoltam, ezek biztos a házak jelei.

A zsibongó diákok a szüleiktől búcsúzkodtak. Minden egyéb hang elhalkult a varangyok brekegése, a macskák nyávogása, és a baglyok huhogása miatt. A peronőr elvette a poggyászaimat, és Angel ketrecét.

-Blackrose!- kopogtatta valaki meg a vállam.

-Szia!- mosolyodtam el barátnőm láttán.

-Akkor én el is köszönök- apám két nagy cuppanós puszit adott nekem.- Sok szerencsét, és vigyázz magadra!

-Szia apa!

-Viszlát, Mr. Selesin!

Felszálltunk a vonatra, és üres fülke után néztünk. Hiába keresgéltünk, mindegyik dugig volt. Az egyik kabinban megláttam Harryt, Ront, és Hermionét. Behúztam magam után Glennt.

-Sziasztok!- köszöntem.- Szabad?

-Aha- vetette oda Ron.

-Ő Glenn Rhodes. Ők Harry, Hermione és Ron- mutattam körbe.

-Sziasztok- mosolyodott el Glenn.

Éppenhogy leültem Glenn és Hermione mellé, meghallottuk a büféskocsi csilingelését. A legtöbben álltak volna fel, de én gyorsan a nem éppen hátrányos pénzügyi helyzetemre vonatkozóan kijelentettem:

-Leülni!

-De…- kezdett volna bele Harry, de visszanyomtam.

Kiléptem a folyosóra.

-Mit kérsz drágám?- kérdezte mosolyogva a pufók boszorkány.

-Öhm…- számolgatni kezdtem.- Öten vagyunk… Mindenből tizet.

Az árusnő a kezembe adta az édességeket. Már roskadoztam alattuk, és a térdem megroggyant, amikor a boszorkány mondott egy összeget, amit én most nem szeretnék megemlíteni, mert egy: sok volt, kettő: ajándék volt.

-Vegye ki a zsebemből- nyögtem.

Mikor végeztem, bevonszoltam a rakományom az utasfülkébe. Mindent leborítottam egy üres ülésre.

-Hát…- Glenn egyenesen nem talált szavakat.- Az én barátnőm!- húzta ki magát büszkén.

-Ez az ajándék, mert roxfortos leszek. Na, mi lesz már? Egyetek!

Mindenki mást kezdett el bontogatni. Én magam részéről épp egy tökös derelye után nyúltam, amikor nyílott a fülke ajtaja.

Egy magas, tejfölszőke hajú, hegyes állú fiú lépett be rajta, két gorillaszerű testőrrel az oldalán. Valahonnan ismerős volt nekem… De azt sejtettem, hogy Ó-Mily-Nagy-Vagyok kórban szenved!

-Az ifjú ragyásfej és csapata! És ó… - nézett Glennre és rám.- Vendégek?

Aztán megakadt a szeme rajtam.

-Selesin!- sziszegte.

Összehúztam a szemöldököm, és oldalra billentettem a fejem. Ismerős arc… Hirtelen belémhasított a felimerés. Villámgyorsan felálltam, és pálcát rántottam.

-Malfoy!

A fiú sem késlekedett: már ott szikrázott a kezében a varázspálcája. Gonoszul vigyorogva nézett rám, én pedig összehúzott szemmel őrá.

-Mi ez az egész?- kérdezte Harry.

-Semmi…- válaszoltam, és zsebre tettem a pálcám. Ám Malfoy csak leeresztette. Leültem a helyemre és ráemeltem a tekintetem.

-Parancsolsz még valamit halá… úgy értem Malfoy?

Erre a mondatra összerezzent. Elértem a célom.

-Ne játssz a tűzzel, Selesin!- emelte rám a mutatóujját.- Mert megégeted magad.

-Tudod, Malfoy…- mondtam teljes nyugalommal hátradőlve.- Piromániás vagyok!

Erre az egész fülkében kipukkant a nevetés, kivéve a hívatlan vendégeket.

Malfoy intett a testőreinek, és dühöngve becsapta a tolóajtót.

-Nagy voltál!- mondta két falat közt Ron.- De miért…?

-Hosszú- hárítottam el az órákig tartó mesélést.

-De…- tiltakozott Hermione.

-Mondjuk úgy- szakítottam félbe-, hogy apám azt mondta, ha valaha találkozok egy Malfoyjal, öljem meg.

Harry félrenyelte a mindenízű drazséját. Miután Ron alaposan hátba veregette, végre meg tudott szólalni:

-Megölni? Ez kicsit erős, nem?

-A családjaink ősi ellenségek.

-És ti?- kérdezte Glenn.- Miért vagytok egymás ellen?

Harry megrántotta a vállát.

-Első óta. Már akkor sem voltunk szimpatikusak egymásnak.

-Az látszik- tette hozzá Glenn.- Ez a fiú nem komplett.

-Honnan tudod?- nézett rá kérdőn Hermione.

-Ki mászkál manapság testőrökkel?

 Erre elkezdtem nevetni, mi több nevetőgörcsöt kaptam, és beestem az ülések alá. Tudtam, hogy Glenn arra érti, hogy a testőrök nem trendik.

Harryék nem néztek ezért hülyének, mert szerintük jó fej vagyok, amint annak hangot adtak a Grimmauld téri kiruccanásom során.

A fülke ajtaja ismét kinyílt. Most azonban egy szőke, dülledt szemű, vastag szemöldökű lány lépett be.

-Nem láttátok Trevort?- kérdezte révetegen.

A fülében fülbevaló gyanánt répa lógott, és a Hírverő eheti példányát tartotta a kezében.

-Nem, szia, mehetsz- küldte el Ron.

-Sziasztok.

A lány kicsoszogott.

-Ki volt ez?- kérdeztem megrökönyödve.

-Luna Lovegood.

-Lüke Lovegood- mondta Ron, és ezen mindannyian nevettünk.

-Répák…-mondta nevetéstől elfúló hangon Glenn.

Tovább majszoltuk az édességeinket, és valahogy a roxforti házakra terelődött a szó.

-Mi mind griffendélesek vagyunk- magyarázta Hermione.

-Malfoy pedig mardekáros- tette hozzá Harry.

-Csak oda ne kerüljek!- mondtam reménykedve.- Akkor egész nap bámulhatnám Malfoyt.

Elmélázva nézegettem az ablak előtt elsuhanó zöld fákat, és a pepita-kockás mezőket.

-Az utolsó szabad órák…- sóhajtottam.

-Öltözhetnénk…- szólt Hermione.

A fiúk kimentek.

Mikor a fejem kibukkant a talár alól, Glenn így szólt:

-Jól áll- dicsért meg.

-Kösz.

A vonat hatalmasat fékezett. Majdnem orra estem, Hermione pedig belém kapaszkodott.

-Hát… Itt volnánk.- mondta Glenn.

A szívem megint a torkomban dobogott. Leszálltunk a vonatról. A diákok serege végigsodort minket jobbra.

-Gyertek- mondta Hermione, és megragadta a kezem.

Elindultunk valamiféle csillék felé, amik elé láthatatlan lovak voltak befogva. Legalábbis én így okoskodtam.

Elég magasan voltak a lépcsőik, ez kissé nehezítette lett a beszállás.

-Sziasztok.

A kocsiban már Harry, Ron és Hermione foglalt helyet. Leültem Harryvel szemben. Úgy látszik, hogy nem vághattam valami biztató képet, ugyanis megkérdezte:

-Mi a baj?

-Se…mi- motyogtam kiszáradt torokkal.

-Akkor jó- láthatólag megnyugodott.

Megpróbáltam csak a zötykölődésre figyelni, de csak felkavarodott a gyomrom. Az út erősen lejteni kezdett. Már épp kérni akartam egy zacskót, amikor megálltunk. Láttam, hogy Glenn is izgul, de nem velem egy szinten. Az ő arcára inkább kellemes várakozási izgalom ült ki. Látszólag még élvezte is. Lekecmeregtem a kocsiról, de legszívesebben azonnal visszaszálltam volna. Úgy éreztem, mindenki engem bámul. Nem lehetek valami nagyon vonzó zöld arccal. Ja, és a dülöngélésről már ne is ejtsünk szót. Ron láthatta mi a bajom, mert készségesen hátba veregetett. Ettől majdnem lerókáztam. Ijedve ugrott arrébb.

-Nyugi- mondtam neki furcsán nevetve.- Nem hánylak le, amíg okot nem adsz rá.

Erre jót derültünk. Felnéztem a magas kastélyra. Legalább száz tornya volt, és méltóságteljesen meredezett az ég felé. Gyönyörű volt a maga ódon szépségével. Elgondoltam, milyen szép lehet este az a ablakokból kiáramló fénnyel. A parkjában zöld pázsiton álltak a fák, és hajladoztak a szellőben ezek is. Volt egy gyönyörű, most kék tó a kert hátsóbb részén. Egy sűrűnek látszó erdő is állt nem messze tőle , előtte egy kis kunyhószerű ház. A kéménye barátságosan füstölgött. A kastély bejárata egy hatalmas díszes faragású tölgyfakapu volt. Beléptünk a tágas előcsarnokba, ahol a legtöbb diák volt. A fejünk felett egy csomó szellem suhant át, de egy kitűnt a többi közül: narancssárga csokornyakkendője volt, trágár dalokat énekelt, és nyálas papírgalacsinokkal dobálta az érkezőket.

Egy szemüveges, szoros kontyos, magas idősebb boszorkány bukkant fel pergamennel a kezében. Látszólag keresett valakit. Szeme végigpásztázta a termet, végül rajtam akadt meg. Hozzánk sietett.

-Miss Selesin, és a…- megnézte a papírját. Úgy látszik, engem anélkül is megismert.- És Miss Rhodes, jöjjenek velem. McGalagony professzorasszony és igazgatóhelyettes vagyok.

Szótlanul követtük a lökdösődő tömegen keresztül.

Bevitt minket egy kisebb terembe, ahol megszeppent kis elsősök álldogáltak.

-Akinek a nevét mondom- állt a tanárnő az emelvényre.- , az kilép és leül majd a székre!- adta ki a parancsokat.

-Székre?- suttogta értetlenül Glenn.

Körülbelül öt perc múlva McGalagony professzor ismét megszólalt.

-Már várják magukat!