Írta: Holly Jade

Mindenki álma

A nevem Lisa Appleise. Hosszú, vörösbarna hajam, sötét, mandulavágású szemeim vannak. A családommal élek Little Whinnington mellett, már születésem óta, vagyis tizenhat éve. A Wildory Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskola tanulója vagyok. Két hónap múlva kezdem meg a hatodik - utolsó előtti - évemet, itt. Ide járt a bátyám, Greg, és a nővérem, Nicol is. Most mindketten az aurorképzőn vannak. A szüleim is aurorok voltak, de nemrég apámat kinevezték a Mágiaügyi Minisztérium egyik osztályvezetőjének. Igazából nem tudom, hogy melyiknek, mert nem beszélhet róla. Anyám pedig most a Szent Mungóban dolgozik.

A családunkban mindenki tehetséges varázsló. Én is. Szinte minden tantárgyból várakozáson felül teljesítettem a tavalyi évben. Egyedül a Legendás lények gondozása nem megy. Abból iszonyú gyenge vagyok. A kedvencem az átváltoztatástan. Imádom! Szeretnék animágus lenni.

Sok barátnőm van, de a legjobb Anne. Nagyon okos csaj, és főleg szép. Hosszú szőke haja van, és élénkék szemei. Ő is abban a faluban él, mint mi. A tanulmányi eredményünk majdnem ugyan olyan, de a fiúknál Anne-nek ezerszer több sikere van. Míg neki vagy húsz pasija volt, nekem csak egy. Marck Iler. Ő is a mi sulinkba jár. Még mindig jóban vagyunk, habár már jó fél éve, hogy szakítottunk.

Igazából, valamit be kell vallanom. Még soha életemben nem voltam szerelmes. Anne szerint olyan a szerelem, mint egy hosszú, forró habfürdő. Amikor beleülsz a kádba, minden tökéletes, sok-sok hab és buborék. Isteni! De amikor már kezd elfogyni a hab, kezd kényelmetlenné, rosszá válni a dolog. Nem tudom, hogy ez igaz-e, mert még soha nem éreztem ilyet.

Egy nap, amikor Anne-nel, és még másik két barátnőmmel (akik muglik)sétálgattam az utcán, megpillantottam egy srácot. Egy padon ült a játszótéren.

Bozontos hajfürtjei keresztezték homlokát. Zöldes szemei voltak, amelyeket egy vastag, fekete keretes szemüveg takart el.

Valószínűleg Anne is észrevette, hogy bámulom a fiút, mert oldlba bökött.

- Mi van? - kérdezte.

Nem szóltam semmit, csak a pad felé böktem a mutatóujjammal.

- Aha. Értem. Ismered? - kérdezte újra.

- Nem. - ráztam meg a fejem.

- HÉ! - ordította oda a fiúnak Anne, mire én bebújtam a háta mögé. - Szia! Gyere ide egy kicsit!

- Anne, te olyan hülye vagy! - motyogtam megszeppenve.

- Lehet. - nevetett, majd újra intett a srácnak, hogy jöjjön. - GYERE, légyszi!

- Mi van? - ordíitott oda a fiú.

- Gyere már! - kiáltotta oda kórusban Anne, Melissa és Kimberly. (A két mugli csaj)

A fiú felállt, majd elindult felénk. Egyre jobban kirajzolódott az alkata, a szemei, és még valami...

- A homlokán... - suttogtam Anne-nek.

- Mi?- értetlenkedett.

- Nézd meg a homlokát! - mondtam újra.

A barátnőm egy igancsak kétes eredetűt sikoltott - halkan.

- Mi van? - kérdezte a fiú, amint odaért.

- Hát, csak láttuk, hogy itt ülsz egyedül, meg hát mi is unatkozunk - mondta Anne, majd oldalbabökött, és rámkacsintott. - Gondoltuk, idejöhetnél.

- Ja. De most nem alkalmas. - válaszolta egykedvűen.

- Bocsi, Lisa, de mennünk kell! - mondta Melissa és Kimberly, akik testvérek voltak.

- Oké, hello! - köszöntem el.

A fiú, mintha most vett csak volna észre, rámnézett, és elmosolyodott.

- Nem találkoztunk mi miár valahol?- kérdezte.

- Öh... Nem tudom. Lehet. - válaszoltam.

- Amúgy a nevem Anne Pilent. És te ki vagy? - vágott közbe a batátnőm.

- Én... Harry vagyok. Harry Potter.

Egyszerre elöntötte az arcomat a foróság. Ránéztem Annere, akinek valószínlüleg ugyanaz a gondolot járt a fejében, mint nekem - lehetetlen.

- Aha.- szólaltam meg végül .- Én Lisa Appleise vagyok. Olyan ismerős a neved. Tényleg lehet, hogy találkoztunk már.

- Ja, lehet. Na, nekem mennem kell. Sziasztok. - köszönt el, majd elsietett a Mangolina köz felé.

- Ja, hello! - motyogtam.

- Szia! - mondta a barátnőm, majd odafordult felém, és azt mondta: - Ez lehetetlen!

- De hát a sebhely a homlokán! Ő az! - mondtam hangosan, mire Harry vissznézett. Rámosolyogtam, majd integettem neki. Visszaintett.

Hát, ezzel a találkozással kezdődött minden.

Anne-nel szinte minden délután kint voltunk a játszótéren, hátha ott találjuk a fiút, de hiába. Már-már kezdtünk lemondani az újbóli találkozásról, amikor történt valami.

Este volt. A szobám ablakán beszűrődő napfény megvilágította a falat. Semmit sem lehetett hallani, csak Quick, a baglyom huhogását, aki az erkélykorláton táncolt. Kimentem, hogy behozzam őt, és bezárjam a kalitkájába. A kellemes, hűvös szél szétfújta a copfomat.

- Olyan szép ez az este - gondoltam. Megálltam az erkélykorlátnál, nekidőltem, és bámulni keztem a csillagos eget. Gyönyőrű volt. El se tudom mondani, milyen jó érzés volt belegondolni, hogy ott repülök a Nimbusz 2001-esemen. Fel, fel a magasba! Imádtam kviddicsezni. Semmi sem vidított fel annál jobban, mind egy kviddics meccs. Az iskolánkban is meg szokták rendezni a házi-kviddicskupát. Ez úgy működik, hogy aki be akar kerülni az egyik csapatba, jelentkezik. Majd utána szétválogatják a fiúkat és a lányokat, és alkotnak 3-3 csapatot. Az év során pedig ezek a csapatok versenyeznek. Persze külön a lányok és a fiúk. Marck is kviddicsezik. De még milyen jól! Azt mondják, én se vagyok rossz... Talán.

Ahogy itt mélázgattam, és az eget bámultam, megjelent egy sötét pont a fák felett. Rettentően megrémültem. Automatikusan a pálcámhoz kaptam. Feltartottam, majd a pontra meredve elkiáltottam magam: - Capitulatus!

A pálcámból ugyan előtört egy hosszú fénynyaláb, de utána nem történt semmi. Ekkor láttam, hogy a pont kitért az átkom elől, és elindult felém. Még magasabbra tartottam a pálcám, és figyeltem. Remegtem a félelemtől. Habár azt mondják: Jobb félni, mint megijedni...

A pont egyre közelebb egy közelebb ért. Hamarosan kirajzolódott egy fiú alakja, aki egy seprűn lovagolt.

- Mi a...?- értetlenkedtem, de a pálcámat még mindig görcsösen szorongattam.

- Lisa? Te vagy az? - kérdezte az idegen.

- Igen. - feletem remegő hanggal.

- Szia. Bocsi, hogy megijesztettelek. Ne haragudj, de demetorok üldöznek! - zihálta Harry.

- Mik? Dementorok? Itt? - értetlenkedtem. Abban a pillanatban átjárta a testemet valami hideg és jeges dolog. Amikor a szívemhez ért, magjelent előttem a papám arca, és azt suttogta:

- Meghalok. Meghalok. Szeretlek Lisa! Nagyon.

Majd elhalkult a szava. Sírni kezdtem. Semmit nem hallottam, csak azt amikor Harry a vállamat szorngatja, és beszél:

- Semmi baj, elmentek! Semmi baj!

- Elmentek?- kérdeztem feldagadt, könnyes szemmel.

- El. - majd elfordult, és motyogott valami olyan, hogy: - Már megint! Ezt meg kell írnom Ronéknak.

- Ő... Harry! Köszi, hogy megmentettél.

- Szívesen. - Az arca látszólag felderült. Ránézett a seprűjére, majd azt mondta : - Repülünk egy kört?

- Persze! - vágtam rá boldogan. Harry ráült a seprűjére, én pedig elé.

Felemelkedtünk. Csodálatos érzés volt ott repkedni a házak, kertek fölött. A hajam lobogott - egyenesen Harry arcába, a ruhám hullámzott a széltől. Libabőrös lettem.

Harry nagyon jól repült. Észveszejtőek voltak a bukásai, a műrepülései, és persze a sebessége.

- Jól repülsz! - kiáltottam neki.

- Köszi. Fázol? - kérdezte.

- Kicsit. - mondtam, mire ő átölelt. Jó, hogy most senki nem látott, mert úgy elvörösödtem, mint a cékla.

Mikor leszálltunk, gyorsan bementem egy pulcsiért.

- Öh... Hát, köszi, hogy elvittél repülni egy kicsit.

- Szívesen. Amúgy akkor varázsló vagy.

- Igen. Te pedig a híres Harry Potter. - most Harryn volt a pirulás sora.

- Pedig már megszoktam. - nevetett. - Na, nekem mennem kell. - motyogta, majd közelebb lépett.

- Oké. Holnap találkozunk a játszótéren?

- Persze! - mondta, majd a szemebe nézett, és közelebb hajolt.

Én is egyre közelebb hajoltam hozzá... Addig, amíg ajakaink nem egyesültek egy hosszú, édes, gyönyörű csókban.

Harryvel azóta az este óta nagyon jóban vagyunk... Járunk. Már egy hónapja megy a suli, és levélben tartjuk a kapcsolatot. Végre valahára pedig megtörtént velem is az, amiről minden lány csak álmodik... Szerelmes vagyok!